Sziasztok! Ez az én fanfiction-jeimnek a helye. Jelenleg Teen Wolf-osat írok, vagyis írnék. Elég régen volt már, hogy meg írtam ezt a részt, de azt tudom hogyan akarom folytatni. Remélem tetszeni fog! Írjatok véleményt ha gondoljátok! ;) Itt is van:

   Szinte egymás lelkébe láttak és ez már betegesen jó volt. A lány egy pillanatra megállt, s mélyen a fiú szemébe nézett. Nem tudta mit akart látni benne, csak egyszerűen látni akarta. Abban a pillanatban érezni akarta teljes valójával, hogy egymáshoz tartoznak. Mikor már érezte a fiú szenvedélyét, ismét heves csókolózásba kezdtek. Ez viszont jóval hosszabb ideig tartott, s szinte már teljesen egymásba olvadtak, mintha a lelkük is összeért volna. De ez az állapot sem tartott örökké.
- Jacks… - a lány meg sem lepődött, hogy nem tudta befejezni a fiú nevét, így elhúzódott, s végül a fiú hagyta, hogy befejezze a mondatot – Azt hiszem valaki kopogott odalent.
- Majd elmegy! – vágta rá gyorsan a fiú, majd megragadta a lányt a derekánál és közelebb húzta magához. – Inkább folytassuk ahol abbahagytuk.
- Nem. Jackson… - ellenkezett, s vett egy mély lélegzetet, hogy folytassa – Lehet.. lehet, hogy fontos. És ha a rendőrség az? Inkább kinyitom!
A lány meg sem várta a fiú reakcióját már el is indult lefelé a lépcsőn mikor egy újabb kopogás hallatszott.
- Megyek már… - nyitotta ki gyorsan az ajtót, mikor hirtelen fák vették körül és rémülten vette észre, hogy az erdőben van. Csak állt egy helyben, nem tudta mit kéne tennie. Arra gondolt, hogy futhatna, de mi elől? Körbe nézett, ámbár nem látott semmit, se senkit, apró neszeket hallott minden honnan. Csak ő volt és az erdő, ami ebben a helyzetben elég vészjóslóan festett, főleg mert teljesen egyedül volt. Védtelen.
Elmélkedését egy mély hang zavarta meg, ami nem olyan messziről, az előtte tátongó sötétségből hangzott fel. A lány rögtön hátrálni kezdett, egyre gyorsabban haladt, s szinte már mellőle jött a minél inkább kivehető morgás. Egyre gyorsabban futott, de nem jutott messzire, mert egy sötét alakba ütközött. Az alkatából ítélve férfi lehetett, mégsem ez volt, amit legelőször észrevett, hanem a rubintvörösen izzó szempár. A férfi tekintete mereven bámulta a lányt, s a levegőben egyre érezhető az egyre növekvő feszültség. A lány szinte már teljesen megfeszült, s érezte a férfi erősödő  vérszomját. Kellett egy kis idő, hogy a lány magához térjen, de még így is emlékezett az ilyesfajta veszélyekre, mert nem tud mást tenni csak futni. Tudta, hogy nem juthat messzire, mégis meg kellett próbálnia, nem volt más esélye. De a következő pillanatban már minden elhalványult körülötte, s a fájdalom teljesen átjárta az egész testét. Még sem ez volt az egyetlen zavaró tényező. A morgás egyre csak visszhangzott, s már azt sem tudta megkülönböztetni, hogy ez a hang az erdőből jön vagy a csak a fejében hallatszik. S lassan minden elmosódott.
A lány arra ébredt, hogy csak fekszik a földön és a fájdalom is már szinte a részévé vált, de nem tudta hol van, vagy hol lehet. Nem látott semmit.
- Mit tettél Pe… - hangzott fel hirtelen Stiles hangja és amilyen gyorsan jött olyan gyorsan el is halkult, de mégis folytatódott. - …hogy végre leállsz ezzel a… - a hang néhol felerősödött, néha pedig elhalkult, ami még jobban összezavarta és így szinte alig értett valamit a párbeszédből. Arról nem is beszélve, hogy a fejfájása kezdett elhatalmasodni a tudatán.
- …hogy én? És különben is azt tudod, hogy… – a lány mozdulni sem tudott és már akarata ellenére hallotta ezt az értelmetlennek tűnő vitát, ezenfelül a füle is elkezdett zúgni, s úgy érezte, hogy a feje egy nagy méhkas amiben zsongnak a feldühödött méhek - …és amúgy meg még mindig én vagyok itt az…

   Lydia riadtan ébredt az anyja hangjára, hirtelen felült, s csak meredten bámult maga elé. Először nem tért magához, de miután eljutott a fürdőszobába és megmosta az arcát, kezdett rájönni, hogy ez nem egy emlék. Habár először nem emlékezett tisztán minden egyes részre, lassan kezdett a fejében minden összeállni. Tudta, hogy ez csak egy rémálom volt, mégsem tudta elterelni a gondolatait. Egy-egy ilyen álom után folyton  eszébe jutottak, azok a rémes hallucinációk amiket Peter keltett benne életre, s valahogy mindig megmaradtak, ezeknek a kínzó emlékei. De azóta teljesen más lett az élete. Az már nem is zavarta mit gondolnak róla mások, már csak élvezte a szerelmet. Amit furcsa módon Peternek is köszönhetne, habár valahol a kényszer és az elmezavar határán hálás is volt a férfinak, még sem értette teljesen egyes részek jelentőségét. És bár kezdett megbarátkozni a gondolattal, hogy a pasija egy vérfarkas, azonban azzal nem volt teljesen tisztában mit is jelent ez, ennek ellenére valamilyen szinten büszke volt rá. A hüllők már amúgy is kimentek a divatból - gondolta, s egy könnyed mozdulattal felvette a táskáját az ágyról. Lefelé a lépcsőn eszébe jutott még egy részlet az álmából, tisztán emlékezett arra, hogy Stiles hangját hallotta akkor. És bár nem tudta miért, de egy kis megbánást érzett a fiúval szemben. Még sem tudott ellene tenni.
Gondolataiból egy halk dudaszó rántotta vissza a valóságba mikor kilépett az ajtón, majd meglátta az ezüst Porschét, amibe Jackson ült. Amint beszállt az autóba a fiú egy csókot nyomott az arcára, erről ismét eszébe jutott az álma, ráadásul már-már egész úton csak azon gondolkozott.

   Miközben Jackson és Lydia az iskola felé tartottak, Scott már késésben volt. Ennek csak is egy oka lehetett. Allison. Az ő hangja visszhangzott a fejébe, s nem tudott nem arra gondolni, hogy mennyire boldog volt mellette és, hogy milyen boldogok lesznek, mikor újra egymásra találnak. Mégis ott lappangott az a szomorú érzés, hogy most ez nincs meg neki. Bár tudta, s ez az ellentétes érzés visszahúzta merengéséből. Stiles már 5 üzenetet küldött neki, mégsem tudott koncentrálni azok tartalmára. Csak szavakat látott és abban a pillanatban, mintha minden egyes szónak elszállt volna az értelme. S újra a gondolataiba merült. Csak ült az ágyon, a telefonjával a kezében, és azt bámulta. Mintha valami választ várna, az összes fel nem tett, s ki nem mondott kérdésére. Csakhogy tudta, hogy ezekre nem kaphat választ. Nem is nagyon tudta volna, mit kezdene a kopott információkkal, sőt még az egyes kérdésekkel sem volt tisztában. Így mit is várhatnék - gondolta, s ettől a gondolattól ráeszmélt jelenlegi helyzetére. Már vagy másfél órája ült ott és csak töprengett. Ez a tény eléggé kétségbeejtő volt, főleg az első héten.
- Szent ég! – pattant föl hirtelen az ágyról, s kapkodva készülődni kezdett. Már vagy 15 SMS-t kapott Stilestól, de hirtelen nem tudott vele mit csinálni, túlságosan el volt foglalva, hogy legalább az utolsó órákra odaérjen.
Mikor készen lett felpattant a biciklijére és viszonylag hamar oda is ért az iskolához. Sietve rakta le a biciklit, miközben hallotta a csengő szót, ami a harmadik óra kezdetét jelentette.
- Elnézést a késésért – lökte oda zihálva, ahogy benyitott a terembe, majd leült a barátja melletti helyre.
- Hol a fenében voltál? – suttogta kissé idegesen Stiles.
- Bocsi csak egy kicsit figyelmetlen vagyok mostanában és …
- Megint Allison? – vágott közbe a haverja gyanakvó hangon, míg Scott megadó tekintettel nézett vissza rá. - Haver, ez már a harmadik a héten!
- Tudom, de egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből.
- De ez ellen nem tudsz mit tenni, egyszerűen fogadd el – próbálkozott Stiles, de látta, hogy minden hiába. Minden, amit mond elsiklott barátja mellette, s ismét a gondolataiba merült. Mivel mást nem tudott tenni, figyelni meg úgy sem tudna, így ő is követte a példáját.
Egyszerre hirtelen minden eszébe jutott. Lydia, Jackson, Gerard, Peter, Derek. Néha azt se tudta mit is tegyen azokkal az infókkal, amiket egy-egy harc alkalmával megtudott. Így ezek a tapasztalatok néha még bonyodalmat is okoztak neki.
És most, hogy Jackson többé nem Kanima, hanem ő is vérfarkas, már nem tudta mire számítson a fiútól. A baráti köréből szinte már csak ő maradt teljesen emberi. Még Allison se volt a legnormálisabb, főleg a vérfarkas-vadászat megnyilvánulásai után. Így már azon sem csodálkozik, hogy magán tanuló lett, sokan arról is beszéltek, hogy végleg elköltözött, de a fiú tudta - Scott-tól -, hogy csak még egy hónapig marad távol a várostól. S ezenfelül ott volt még Lydia aki az immunitásával, tűnt ki, mégis Stiles így is szerette. Bár tudta, hogy a lány Jacksont szereti, de egyszerűen nem tudta fel adni a reményt. Azonban egy ilyen városban már konkrétan tanácstalan volt. A természetfeletti majdhogy nem átvette az irányítást, habár egész nyáron alig hallott bármiféle balesetről, mégsem hitte, hogy vége lenne.
A tengődésből a csengőszó ébresztette fel. A szünetben pedig Jackson és Lydia szorgosan toborozták az embereket a nyárbúcsúztató partijukra - ami ma lesz, és amire őt is meghívták. S ez elég furán nézett ki, bár most, hogy Jackson vérfarkas lett lehet, hogy megváltozott. Mégis furán nézett ki ez az egész.
Stiles meg mindig gyanakodott valakire, apja fia volt. A szünet nagy része elment ezzel az elmélkedéssel. A hátra maradt órákon már próbálta a figyelmét az órának szentelni, csakhogy ne kelljen ezeken gondolkoznia.
A hét utolsó napja alig akart véget érni. Már egy perc is órákat jutatott eszükbe, s mindenkin látszott a fáradtság, amit főként az iskola okozott. Főleg a nyári szünet után, visszatérni ebbe a kerékvágásba mindenkinek nehéz volt.

***

   Csak néztem magam elé, de nem láttam semmit. Semmit sem tudtam kiszűrni, egy aprócska fénysugarat sem, ahogy hangokat sem hallottam. Egyedül voltam. Át futott az agyamon egy gondolat, hogy vajon meghaltam-e. De nem, még fájt. Az egész testem fájt, de már azt is alig éreztem – talán ez lehetett az oka annak a gondolatnak. Már a lelkemet is alig érzem. Kezdett elhagyni az élet, kezdett elpárologni belőlem.
Nem tudom mióta lehetek itt. Talán pár órája, vagy hetek óta? Esetleg több hónapja? Nem tudom.
Ő is eltűnt. Elvitték mellőlem. Túl régóta, talán már halott. Bár ne lenne az! De ezt csak remélhetem. Már arra sem emlékszem hogyan kerültem ide. Nem csak az élet száll ki belőlem, hanem én is kezdek eltűnni. S már csak két lehetőséget látok magam előtt. Vagy kijutok innen, vagy eltűnök. Bár nem hinném, hogy föl tudnék állni. Igazából azt sem tudom, hogy ülök-e vagy fekszek-e. Nem érzem magam. Csak vagyok, de nem létezek. Minden olyan homályos, minden egybe folyt, s két szín maradt csak kivehető. Az egyik a fekete. Üres, homályos, veszélyes. Szinte már várod, hogy valami elragadjon onnan, mert ennél még a fájdalom is jobb, ennél minden jobb. A másik a vörös. Vér. Ezt érzem, a jellegzetes fémes ízét, a szagot, ami már nem irritál. Most már elég hosszú ideje vagyok itt ahhoz, hogy ne érezzek semmit. Semmi változás kívül, míg belül annál több. Egyre több lesz az üresség. Egyre kevésbé fáj. Én is alig létezek, talán ha egy darabka marad, belőlem. A testem. Holtan, alig élve.
Ekkor a remény utolsó szikráját láttam meg magam előtt, az utolsót.